A jó tanuló mindig pontosan ért be az iskolába, nem túl korán, de nem is túl későn. Aznap fekete szoknyát viselt és fehér blúzt, amivel erősen kitűnt a tömegből. Szíve fölött hatalmas, gyönyörű kokárda ékeskedett, a március tizenötödikei megemlékezés alkalmából. Osztálytársain nyoma sem volt az ünnepi hangulatnak, még előző nap megbeszélték: ha senki nem öltözik ki, nem kaphatnak büntetést, hiszen olyan nem létezik, hogy egy egész osztály kikapjon.

A jó tanuló végigsétált a padok között, és leült a helyére. Nem akart feltűnést kelteni, mégis azonnal összesúgtak a háta mögött. Végül az osztály szószólója kezdte kínosnak érezni a pillanatot, ezért nyíltan a lány elé állt:

– Azért ez az idétlen maskara, hogy lejárass minket a Tanár úr előtt! Igaz? Valld be!

A jó tanuló felnézett a füzetéből, hiszen azt tanulta, hogy senkinek se kerülje a tekintetét, ha hozzá beszélnek: az neveletlenség. A hangja nem volt sem dühös, sem csalódott:

– Ez az idétlen maskara csak egy ünneplő ruha, a nemzetiszín kokárda pedig szimbólum. A ’48-as forradalomra emlékezünk vele.

Ezt mindenki tudta, ezért nem nagyon értették, hová akar kilyukadni, az is megfordult a fejükben, hogy csak gúnyolódik.

– És?

– És azért ez a különleges öltözet, mert a mai nap egyedülálló, ilyen egy évben csak egyszer adódik, hát illik megadni neki a kellő tiszteletet! Hiszen életünk amúgy is a szürke hétköznapoktól terhes, most pedig végre megtehetjük, hogy színt viszünk ebbe az egyhangúságba, kilépünk a saját kis világunkból, és elmerülünk a megemlékezésben, átlépve teret és időt, hogy egyetlen napra mi is közel kerülhessünk a hősi forradalmárokhoz, éppen úgy, ahogy a diáksereg csatlakozott hozzájuk ’48-ban. Mert ehhez nincs szükség másra, csak hogy megnyíljunk az ünnep felé, és befogadjuk magukba az érzést!... Az akkori érzést!

– De mikor fölszállsz a buszra, nem érzed… kínosan magad a kokárda miatt? Mindenki téged bámul, mintha valami… nem is tudom, csodabogár lennél!

– Tudod, mit érzek ilyenkor? Hogy az összes fürkésző szem mögött egy ember rejtőzik, egy ember, aki ugyanúgy nemzetiszín szalagot visel a szíve fölött, és csak azért keresi a tekintetemet, hogy kimutassa, mennyire egyek vagyunk, különösképpen ezen a napon! Hiszen ilyenkor nincs vidéki és városi polgár, gazdag vagy szegény, hívő vagy hitetlen! Itt mindenki ismerősünkké, társunkká válik erre a kis időre, hiszen ugyanannak az országnak a szülöttei vagyunk, összeköt a nemzeti tudat, és a magyarság mindenkit egyaránt érintő közös története! Én ezt a közeledést olvasom ki a rám szegezett tekintetekből. Egy ember próbál utat találni egy emberhez, egy magyar a magyarhoz!...

Hogy mit váltott ki ez a néhány mondat a diákokból, azt nem is lehet szavakba önteni. Most végre felfogták, hogy nem azért kell viselniük ezeket a szimbólumokat, hogy tanáraik kedvére tegyenek, hanem hogy emlékeztessék magukat és másokat is a hovatartozásukra, az egyenlőségükre.

A jó tanuló felállt és a szekrényhez sétált. A többiek követték a tekintetükkel. Kivett egy ollót, majd azt a hatalmas és gyönyörű kokárdáját pontosan harmincnégy darabra vágta. Mindenkinek jutott egy kis rész belőle, s még ha föltűzni nem is tudták, jobban vigyáztak rá, mint bármi másra az életükben.

A Tanár úr persze nem hagyta szó nélkül a „gyalázatos magatartást”. A jó tanuló még külön, négyszemközti szóbeli megrovást is kapott, mert a Tanár úr szerint, ha mástól nem is, de tőle elvárta volna, hogy megtisztelje ezt az alkalmat egy kokárdával.

Harmincnégy lehajtott fejű, lesütött szemű diák állt az iskolaudvaron a tömegben. Kezükben görcsösen szorongatták az apró nemzetiszín szalagjukat, és egyszerre mindenkit elsöprő erővel töltött el az összetartozás és egymáshoz való ragaszkodás gondolata. A Himnuszt már emelt fővel, teli torokból harsogták, büszkék voltak apró szalagjukra, a magyarságuk igaz jelképére, s noha a forradalom óta eltelt több mint másfél évszázad alatt az egész világ megváltozott, az érzés mégis ugyanaz maradt…